Kifejező ez a kép arra, hogy mit gondolok valójában az emberi lényekről és működésükről.
Mostanában tudatosul bennem csak, hogy az empátia, együttérzés milyen intenzitással volt jelen mindig is az életemben. Már kicsi koromban is szívesen barátkoztam olyanokkal, akikkel mások nem, védtem meg azokat a gyerekeket, akiket kicsúfoltak, kigúnyoltak vagy megszégyenítettek. Ez valahol a gyerekkorunk, életünk velejárója. Sajnos így vagyunk szocializálva, bántjuk, sértjük, leuraljuk a másikat, előnybe, fölénybe akarunk kerekedni, hatalmat, uralmat gyakorolni.
Akarva, akaratlanul az ember elkezd mindenféle védekező mechanizmusokat kialakítani a túlélés érdekében, talán akkor nagyon is helyesen. Csak védjük magunkat a következő harctól, önbizalom veszteségtől. Gyűjtjük a tapasztalatokat, bezárkózunk szép lassan, rétegeket növesztünk magunkra, mint ez a lilahagyma. Ahogy cseperedünk, növekszünk, érnek minket a különböző ingerek, növekednek a védelmi rendszerünk szintjei. Egyszerűen csak kímélni, védeni szeretnénk magunkat a külső behatásoktól, csalódásoktól, nehéz szembenézésektől. Ez el tud fajulni addig is akár, amíg a végén már azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk mi valójában, mik a belső igényeink, szükségleteink, vágyaink.
Mi tesz minket boldoggá, tart szeretetteljes légkörben?
Megközelíteni sincs esélyünk azt a bizonyos szív-, fénymagot, amit igenis megkapunk, amikor leérkezünk.
Az önismeret nekem az a folyamat, amikor szépen lassan elkezded lecsupaszítani magad, felismered a rétegeidet, rájössz hogy ezek már nem szolgálnak és megszabadítod magad tőlük. Egészen addig mész, amíg rá nem bukkansz, ott középen, arra a pontra, ahonnan minden kiindul és végződik. Ahol megengeded magadnak hogy érezz és az érzéseiden keresztül tapasztalhass, teremthesd az életed és fogadhasd be, ami szolgál és rezonál veled, táplál és erősít.
Nem mondom, hogy nem voltak olyan emberek az életemben, akik ezt a hitrendszert megpróbálták volna kétségbe vonni bennem, megcáfolni és átírni.
Azonban minél több lélekkel hoz össze sors, annál biztosabb vagyok abban, hogy minden emberben ott van a szikra, maradandóan jó és megérdemli az odaadó figyelmet, feltétel nélküli szeretetet. Mindenki képes megbocsátani magának, és szeretni, elfogadni önmagát, ha akarja.
Szerintem a jó terapeuta halad ezen az úton folyamatosan, éli, érti már a lényeget. Megvan a képessége arra, hogy meglássa azt a bizonyos szívmagot a másikban, a lilahagyma közepét, azt a megbúvó Isteni lényt. Képes rámutatni a sallangra, segít lefejteni a fölgyűlt védelmi rétegeket, megláttatni a csodás mivoltodat és visszavezet önmagadhoz.
Csupaszodjatok, könnyüljetek, szeressetek!!!
